lelenc

Amit nem mondhatok el senkinek
Erről senkinek sem bírok beszélni, és a legközelebbjeimen kívül nem is tud róla senki. Mindig írni akartam róla, névtelenül, sosem mertem. Azonban a mostani „erőszak” hívószónál úgy éreztem, ez nem véletlen. Itt az idő.

Megerőszakolták, megfogantam 
Arra már nem emlékszem, hogy mikor tudtam meg. Mintha mindig is tisztában lettem volna vele, hogy erőszakból születtem. A teljes történetet a mai napig nem ismerem, nem kérdezem, nem mondják. Csak annyi a biztos, hogy anyám már gyerekkora óta ismerte az erőszaktevőt. (Nem bírom őt sem apámnak, sem nemzőmnek nevezni, számomra ő mindig 'A férfi” volt, ironikus módon a nagybetűvel a szokásosnál valami egészen mást jelezve). Két utcával odébb lakott, egy osztállyal feljebb járt. Az általános után más-más középiskolába, városba kerültek, de egy-egy hétvégén, a falu egyetlen „fiatalos” sörözőjében vagy a szomszédos település diszkójában össze-összefutottak.

"Ezt még megbánod, lotyó"
Anyám sosem szívlelte Gy-t (nevezzük így), tapadós stílusa, kendőzetlen vágyai visszatetszést keltettek benne, tánc közben tapogató, nyirkos tenyere, áporodott lihegése taszította, ahogy a lányok mindegyikét. Gy. a fiúk között megtalálta a számítását, mert tartottak agresszív természetétől, nagy testi erejétől, egyesek bálványozták balhés ügyei miatt, a hangadók közt is az élen járt. A lányok azonban messzire elkerülték, ami mégsem dühöt váltott ki belőle, inkább valami erőszakos, ám egyben alázatos kuncsorgást is. Legalábbis a felszínen. Mert aznap éjszaka, amikor anyám visszautasította a felkérést, sötét tekintettel csak annyit sziszegett neki, „ezt még megbánod, lotyó”, majd a barátnőjétől elbúcsúzó, az utcába beforduló anyámra támadt. Így fogantam. Ennyit mesélt el a nagymamám, ennyit tudok, és a későbbiekről sem többet. Csak hogy hónapokig nem mondta el a legjobb barátnőjén kívül senkinek, hogy titokban szült meg és hogy már 1 éves voltam, mikor Gy-t lecsukták.

Kiköpött apja, pfuj! 
Ez a homályos kép is csak sokára állt össze, de azzal valahogy mindig is tisztában voltam, hogy erőszak gyümölcse vagyok. Tudtam, hogy azért nevel nagyanyám, mert anyám nem bír rám nézni. Bár lánynak születtem, de orrom, szemem vágása, szemöldököm ma is Gy-jét idézi, gyerekként meg kiköpött mása voltam. Tudtam, hogy anyám azért költözött az ország másik felére, mert semmit nem bírt elviselni abból, ami itt körülvette. A házakat, az iskolát, a helyiek szánakozó tekintetét. Tudtam, hogy azért jön csak évente egyszer, hogy minél kevesebbet kelljen látnia az arcomat.

Most már szeretni fog anya? 
Hogy milyen volt így felnőni? Borzasztó. Hiába tudtam, hogy anyám az áldozat, nem értettem meg, hogyan hagyhatott el. 8 éves voltam, mikor Gy. meghalt. A hír hallatán őrült ujjongást éreztem. Úgy hittem, most már minden akadály eltisztult, most már anyámnak kelleni fogok, szeretni fog engem. Nem így lett. Kínzó volt, mert teljesen sem hagyott magamra. Leveleket, csomagokat kaptam. A telefonoknál hallottam, hogy részletesen kikérdez rólam mindent. De jönni nem jött, csak nagy ritkán. Olyan volt, mint egy idegen, egyszerre vágytam átölelni és messze futni tőle. Nagyiék lábujjhegyen jártak körülötte, mindig egyfajta kétségbeesett gondoskodással vették körül. Anyám soha nem ment férjhez, soha nem lett senkije (azt sem tudom, szűz volt-e az erőszakkor?! 17 éves volt). Óvónő, de csak a kicsikkel volt kapcsolata, visszavonultan élt a „tanácsi”, majd megvásárolt lakásban. Öt éve halt meg, már késő, hogy bármit is kérdezzek. Pedig a harag csak most kezdett el enyhülni bennem, most, hogy megszületett a fiam. Elképzelni se tudom, milyen lehetett anyámnak 9 hónapig hordozni magában valakit, akit egy gyűlölt vadállat hagyományozott rá. Kamaszként átélni a szülést. Ránézni arra a csecsemőarcra, aki a világ számára legrettegettebb emberét idézi fel.

Bűntudat, rettegés, értéktelenség 
Egész terhességem alatt ez járt a fejemben, minden gyerekemre vetett pillantás ezt juttatta eszembe. Most már értem, azt, amit gyermekként sem és felnőtt emberként se tudtam elfogadni. Óriási teherként cipeltem magammal a születésem, az érzések skálájának ezernyi színét éltem meg: bűntudatot a világrajövetelem miatt, értéktelenség-meggyőződést, rettegést a génjeimtől, gyűlöletet a szüleim iránt, azt a bizonyos „én nem kívántam megszületni”-érzést. Már gyerekként pszichiáterhez jártam, kamaszként hivatalosan is nehéz eset voltam, felnőttként sem kevesebbet bukdácsoltam, és ma is rengeteg pszichés gonddal küzdök.

Kinek jó, hogy megszülettem? 
Mindezek ellenére minden abortuszvitánál úgy érzem, nekem kéne megszólalnom, amikor szóba kerül, hogy egy megerőszakolt nő vajon szüljön-e. De én se tudnám, mit kéne mondanom. Mert igaz, hogy szeretek élni, és hogy -merem remélni- számos ember mondhatja el, hogy neki jó, hogy létezek, hogy lettem. A férjem, a gyerekem, a tanítványaim, a bábcsoportom, a barátaim. Talán tettem jó dolgokat is hozzá a világhoz, talán nem feltétlenül minden szempontból rossz, hogy megszülettem. De soha nem leszek teljes értékű ember. Az az erőszak, aminek az életemet köszönhetem, az anyámét tönkretette, az enyémnek pedig kijelölte az irányvonalát. Anyám lelkileg teljesen összeomoltan, elvonult magányban, örökös bűntudattól gyötörten halt meg. Én magam ma sem tudom leküzdeni az érzést, hogy nem kellett volna a világra jönnöm. A nagyszüleim beletörtek a lányuk szenvedésébe és az én felnevelésembe. A másik kérdés, ami viszont foglalkoztat, hogy mi lett volna, ha. Ha anyám ott marad velem, ha napról napra, évről évre látja a fejlődésem. Az arcom változása, a személyiségem alakulása vajon nem tett volna Gy-től független, önálló kis lénnyé a szemében? Vajon valóban nem tudott volna megszeretni?

Nem tudom a választ. Sem erre, sem arra, hogy jobb lett volna-e mindenkinek egy abortusz. De már az a tény, hogy ezekre a kérdésekre 35 évem alatt nem született válasz, és ma is élénken élnek bennem, sokat elmond...